“Nehéz szavakkal kifejezni önmagamat. Egyszerre szeretek explicit lenni és megfelelni a társadalmi normáknak. Mindig jó beledugni a lábujjunkat a mámorosan szabados érzésekbe, de persze félünk attól is, hogy egyedül maradunk. Nem könnyű manapság megtalálni a saját körödet, ahol önmagad lehetsz. Nem ítélnek el, nincs irigykedés vagy fújás egymásra, nem kell manipulálni vagy kontrollálni ahhoz, hogy azt érezd, tartozol valahova. Ez a fajta szorongás pedig megöli a kreatív folyamatokat. Ezeket a traumajegyeket nehéz hosszú távon felismerni, vagy megfelelően feldolgozni, kifejezni. Messze van még az a pillanat is, hogy ne aszerint kezdjek el felépíteni egy képet, hogy mindenkinek okés legyen/legyek. De néha a legjobb terápiás folyamat ezek elengedésére, ha csak leülök a korong vagy a sketchbook mellé, és annyit mondok, leszarom.”